Torgardot az ősök igen jó helyre építették. Mielőtt neki indultak volna, hogy meghódítsák a vad északi hegyeket egy óvó menedéket emeltek a hegyek lábánál. A Dorder síkság szélén ülve a város nyugadtan gyarapodhatott, a széles sík mező úgy várta a magot, mint rózsakert a reggeli harmatot. Keleti oldalánál a Shirien folyó lassú, tiszta vize kanyargott, ellátva a várost és a földeket. Hosszú századok múltak el, és Torgard folyamatosan gyarapodott. A világ minden sarkából jöttek új és új lakók. Így alakult ki a város sokszínű arca. Az északi fal mentén még ma is álltak az ősök egyszerű, dísztelen, de erős házai, és a mágustorony. Ma már senki sem tudja ki volt a torony első lakója. Emlékét mindössze egy falfaragás őrzi a torony külső oldalán. A szobrász épp egy tűzlabda megidézése közben faragta meg, a város - feltehetően első - harcában a fennmaradásért. Az évszádok alatt sokszor hoztak a szelek sötét felhőket a Torgard fölé, de lakói mindannyiszor kitartottak. A sokszínű lakosság az egész világ védelmi technikáit ötvözték és vetették latba a város védelmében.  A folyó felöli oldalát vastag, erős ötvözetű zsilipek védik, melyek ügyes törpe mesterek munkái. A zsilipek egy perc alatt leereszthetőek és kellően erősek ahhoz, hogy onnan már veszély ne fenyegessen. És bár a folyótól így elvágja magát, hogy a város mégsem marad innivaló nélkül arról ugyanezek a törpe mesterek gondoskodtak, akik egy föld alatti terembe buzgárok és kutak formájában bevezették vékony alagutaok a folyó friss vizét. A falakat keleti emberek emelték, javították. A síkság felől 4 méter széles, 6 méter magas sziklafal óvja, ami ellenált eddig minden rontó szándéknak. A város északi oldala szinte nekitámaszkodik a hegyek utolsó lankáinak, melyek tetején soha ki nem hunyó tűzzel világítanak az őrtornyok. Messze látó szemük elől semmi nem maradhat rejtve. Így nem maradhatott rejtve Withred sem, ahogy előbukkant az erdőből és a lankás úton a kapuk felé indult. Az út mellett kétoldalt a legelőkön a város marhái nyugodt délutáni kérődzését nem zavarta semmi. A horizont felé vándorló őszi nap megnyújtotta az árnyakat, groteszk óriássá növesztve őket. A kapuban mindössze egy fiatal legény állt, aki egy fűszálat rágcsált.

- Üdv Vándor! Messziről jössz?  - A hangja éppoly unott volt, mint ahogy a füvet rágcsálta.
- Az északi hegyekből.
-Itt akarsz megszállni?
-Gondoltam rá.
- Akkor nyomd a  markomba a kapupénzt és menj egyenesen az Öreg bakkecskébe, mert puhább vánkost az övéknél nem találsz ebben a városban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.