Torgardot az ősök igen jó helyre építették. Mielőtt neki indultak volna, hogy meghódítsák a vad északi hegyeket egy óvó menedéket emeltek a hegyek lábánál. A Dorder síkság szélén ülve a város nyugadtan gyarapodhatott, a széles sík mező úgy várta a magot, mint rózsakert a reggeli harmatot. Keleti oldalánál a Shirien folyó lassú, tiszta vize kanyargott, ellátva a várost és a földeket. Hosszú századok múltak el, és Torgard folyamatosan gyarapodott. A világ minden sarkából jöttek új és új lakók. Így alakult ki a város sokszínű arca. Az északi fal mentén még ma is álltak az ősök egyszerű, dísztelen, de erős házai, és a mágustorony. Ma már senki sem tudja ki volt a torony első lakója. Emlékét mindössze egy falfaragás őrzi a torony külső oldalán. A szobrász épp egy tűzlabda megidézése közben faragta meg, a város - feltehetően első - harcában a fennmaradásért. Az évszádok alatt sokszor hoztak a szelek sötét felhőket a Torgard fölé, de lakói mindannyiszor kitartottak. A sokszínű lakosság az egész világ védelmi technikáit ötvözték és vetették latba a város védelmében.  A folyó felöli oldalát vastag, erős ötvözetű zsilipek védik, melyek ügyes törpe mesterek munkái. A zsilipek egy perc alatt leereszthetőek és kellően erősek ahhoz, hogy onnan már veszély ne fenyegessen. És bár a folyótól így elvágja magát, hogy a város mégsem marad innivaló nélkül arról ugyanezek a törpe mesterek gondoskodtak, akik egy föld alatti terembe buzgárok és kutak formájában bevezették vékony alagutaok a folyó friss vizét. A falakat keleti emberek emelték, javították. A síkság felől 4 méter széles, 6 méter magas sziklafal óvja, ami ellenált eddig minden rontó szándéknak. A város északi oldala szinte nekitámaszkodik a hegyek utolsó lankáinak, melyek tetején soha ki nem hunyó tűzzel világítanak az őrtornyok. Messze látó szemük elől semmi nem maradhat rejtve. Így nem maradhatott rejtve Withred sem, ahogy előbukkant az erdőből és a lankás úton a kapuk felé indult. Az út mellett kétoldalt a legelőkön a város marhái nyugodt délutáni kérődzését nem zavarta semmi. A horizont felé vándorló őszi nap megnyújtotta az árnyakat, groteszk óriássá növesztve őket. A kapuban mindössze egy fiatal legény állt, aki egy fűszálat rágcsált.

- Üdv Vándor! Messziről jössz?  - A hangja éppoly unott volt, mint ahogy a füvet rágcsálta.
- Az északi hegyekből.
-Itt akarsz megszállni?
-Gondoltam rá.
- Akkor nyomd a  markomba a kapupénzt és menj egyenesen az Öreg bakkecskébe, mert puhább vánkost az övéknél nem találsz ebben a városban.

Az eső monoton türelemmel kopogott a fák levelein. Négy napja esett megállás nélkül. Az égen egymást váltották a felhők. Ahogy egy-egy szürke felleg kiürült volna már megérkeztek a társai a hideg északi hegyek közül. Apró szemű, hideg eső esett, mint a hegyek között. Szemcséi a legapróbb rést is megtalálták az ember ruházatán, pillanatok alatt lehűtve a bőrt. Whitred már négy napja ázott ebben a förtelmes esőben. Úgy érezte, tagjai is hideg vízből állnak és minden mozdulatra tompán, nehezen reagálnak. A Dorder síkság felé haladva a terep is egyre kevesebb menedéket nyújtott az eső elől. Szülőföldjén, a hegyek között nem is törődött az időjárással. Minden hegy oldalában talált magának egy-egy barlangot vagy akár csak egy mélyedést, ahol meghúzódhatott és egy kis tábortűz mellett megmelegedhetett. De itt már az erdők is olyan ritkák, hogy az ágak alatt menedéket találni képtelenség. Menedéket tákolni pedig túl sokáig tartana, így nem maradt más oltalom, csak a zöld köpenye, amit még gyerekkorában kapott Zidtől. Bár a köpenyen látszott, hogy sok embert kiszolgált nem volt sem túlzottan kopott, sem rojtos. A zöld anyagra kígyózó vonalakban varrtak ügyes kezek díszítő mintákat, amik szépségük mellet az anyagot is óvták. Whitred sosem tudta, honnan származik a köpeny, és Zidnél nem is lehetett tudni, de a minták alapján mindig úgy érezte, hogy messze keleten készült. Egy tőr alakú tű és egy hozzá készített ügyes kapocs fogta össze viselőjén a nyakánál. A kimunkálása ha nem volt kirívó, mindenképp ügyes kezekről tanúskodtak, nem csak a kidolgozottság miatt, hanem hogy ennyi év alatt sem szorult sosem javításra. Ritka jószágnak számít manapság, de egyszerűsége folytán nem fog szemet szúrni senkinek még Torgardban sem. Márpedig, ha minden jól megy holnap már a város egyik fogadójából nézi, hogyan gyűlnek az úton a tócsák. A nedves avart felcseréli egy jófajta vánkosra és legalább egy napig fittyet hány az időjárásra. De addig még előtte az éjszaka, ami egy ilyen gyér erdőségben semmi jóval nem kecsegtet. Jó lenne találni valami menedéket, bármit ami egy kis védelmet nyújt az idő és az állatok elől. Nem mintha félt volna a vadaktól, de mégiscsak jobb egy nyugodt éjszaka, mintha az embernek a fél éjjelt harccal kell töltenie. Az út pedig még épp elég hosszú és fárasztó ahhoz, hogy bőven tartalékolja az energiáját.

Ez egy automata bejegyzés. Semmi értelme és törlésre is kerül.